Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erzsébet királyné, Lenin és Szűzmária

2010.07.29

Babarczy Eszter: Erzsébet királyné, Lenin és Szűzmária

"Nem George Orwell volt az első, aki az emlékezetet -- és az emlékezet fizikai lenyomatait -- tette meg a politikai és nemzeti identitás alapjának. És nem a szovjet típusú, illetve a totalitárius rendszerekkel kezdődött az emlékezet átírása sem -- a modern európai történelemben a francia forradalom jakobinusai jártak élen. De nem árt emlékezetünkbe idéznünk azt sem, hogy az ókori Egyiptom óta minden abszolút uralkodó megpróbálja eltörölni kényelmetlen elődjének minden látható és láthatatlan nyomát. A jelenség nem új, de új az igényünk arra, hogy a politikai elit megbízóiként magunk alakíthassuk identitásunkat, hogy megvédjük a szimbólumainkat, az emlékezetünk támaszait az önkényes vagy manipulatív beavatkozástól. 

De Orwell volt az első, aki szembesítette olvasóit a lehetőséggel, hogy a múlt minden nyomának eltörlése után a személyes emlékezet és a kritikai reflexió lehetetlenné válik -- a politikai elit tehát uralkodni tud az identitásukat veszített alattvalók felett. Egy gyakran idézett passzusban Orwell keserű megállapítást ad főszereplője szájába: ˝...a régi világ néhány izolálódott túlélője nem tudta már összehasonlítani az egyik korszakot a másikkal. Milliónyi fölösleges dologra emlékeztek, a veszekedésre egy munkatárssal, a kutatásra egy elveszett biciklibumpa után, de a releváns tények kívülrekedtek látóhatárukon. Mint a hangyák, csak a kis tárgyakat érzékelték, a nagyokat nem. 

Előadásomban Orwellel kívántam vitatkozni, a legmélyebb tisztelettel. Mert -- tézisem szerint -- éppen az apró dolgok, a veszekedés vagy a biciklipumpa -- építik fel az emberi identitást. A kis és a nagy dolgok megkülönböztetése egy elkötelezett (és kétségbeesett) értelmiségi tévképe arról, ahogyan a nemzeti emlékezet valójában működik. A kis és a nagy dolgok egymás mellett élnek, egymásba csúsznak, és az identitásunk, a nemzeti emlékezetünk sosem következetes, jól azonosítható ideológia. Nemzeti emlékezetünk és saját identitásunk afféle katyvasz, amely számtalan emlék összekeveredéséből áll. Bárki, aki e katyvaszt megpróbálja helyretenni, kipucolni, formára vágni, erőszakot tesz az emberi élet legfontosabb mozgatórugóin. 

Egy családi történet talán megvilágítja a tézisem. 8 éves lehettem, amikor nagyanyám Gödöllőre zarándokolt velem és kishugommal, hogy térdet hajtsunk Erzsébet királyné szobra előtt. Nagyanyám parasztlányból lett művészértelmiségi volt. Nem táplált különösebb nosztalgiát a Monarchia kora iránt, és a Sissi-kultusz is távol állt tőle. Csak felnőtt fejjel látom már, ahogy összerakosgatom a családom történetét, miért volt számára olyan fontos Erzsébet.

Nagyanyám életének fordulópontja az Erzsébet nőiskola (ma Teleki Blanka gimnázium) volt. Ide vonszolta el falusi cipész dédapám a mezítlábas kislányt, aki 4 éves kora óta rajzolt és festett Tiszanánán. Dédapámat fogadta az igazgató (az áldott Radák Olga, csak így emlegette a család), és dédapám büszkén prezentálta nagyanyám olajképét, egy seicento stílusú Szűz Máriát. ˝Ha magyar tehetség kell, ha ha a szegény sorúak iskolázása a legfontosabb, hát itt a magyar tehetség˝ -- mondta öntudatosan dédapám. A Klebesberg-korszakban jártunk.

Nagyanyám Szűz Mária képe ma is megvan. Kislány korában templomjáró volt, de öntudatos református, ahogy minden nő a családban. Szűz Mária valami mást, többet jelentett, mint az istenimádás ˝pápista˝ változatát. Szűz Mária volt a női princípium, a szenvedés értelme, az anyaság szentségének megtestesítője.
Talán nem véletlen, hogy miközben az új kommunista rendszer nagy elánnal fogott bele az utcák, iskolák és városok átnevezésébe, Szűz Mária szobrai érintetlen maradtak, ahogy Erzsébet királyné szobrait is csak áthelyezték, de nem rombolták össze.

Így adódott tehát, hogy -- még mindig a családi történetnél maradva -- mindennapi életünkben átnevezett, régi és új utcanevek keveredtek. Anyai családom -- ahol mi, gyerekek is éltünk -- a Nádor utcában lakott (hiába hívták azt Münnich Ferenc utcának). Én az utca következő sarkán jártam iskolába, amelyet, jobb híján, Münnichnek hívtunk mindannyian. Ma is ott áll -- Nádor utcai általános iskola néven --, és második emeletén ma is látható az a mozaik, amely előtt az osztályfényképeket volt szokás csinálni. A mozaik lelkes és elkötelezett úttörőket ábrázol, akik vagy november 7-ét, vagy május elsejét ünneplik (sosem tudtam és nem is érdekelt).

Nagyanyám viszont, a mondott parasztlány, a Tanács körúton lakott. Lett volna oka rá, sokkal inkább, mint anyai családomnak, hogy elutasítsa a kommunista elnevezést, de amikor odaköltöztek apámmal, a háború után, már Tanács körútnak hívták. Onnan nézte az ablakból 1956 forradalmárait, onnan várta apámat, aki persze a parlament elé ment tüntetni, és onnan nézte végül a begördülő szovjet tankokat. Ezek az élmények beleégetik az emberi emlékezetbe az  utca nevét. Nem fontos már, ki adta, mit akart vele elérni. Az a fontos, amit megéltünk benne, s a közösség -- az emlékezet közössége -- amit a név puszta kimondása teremt.

A nevek, a szobrok ilyesféle horgonyai a személyes emlékezetnek és a megélt történelemnek. Sokakat meglep, de a magyar vidéken ma is nagyon sok Lenin utca, Felszabadulás út, Ságvári Endre vagy Mező Imre út létezik. Nem mintha a falvak lakóinak nem volna emlékezete az ötvenes évek padlássöpréséről, a hatvanas évek újratéeszesítésről -- ha valakinek, hát nekik vannak emlékeik. De a megszokott utcanevek erre a megélt történelemre, és ezer más személyes dologra emlékeztetik őket. Miért cserélnék le? Több faluban is -- ahol ambíciózusabb polgármesterek megkísérelték az ideológiai rendteremtést -- népi tiltakozási mozgalom alakult ki. Az emberek ragaszkodnak az utcáik nevéhez, még akkor is, ha az utca neve Ságvári vagy Felszabadulás.

A városokban az ideológiai kontroll erősebb -- itt a polgármesterek inkább pártjuk szimbolikus nyelvét vagy a nagypolitika eszméit követik, s kevésbé a számukra egyébként is láthatatlan mindennapi polgárokét. Így aztán a városok szimbolikus elemei gyorsan cserélődtek a rendszerváltás után, sokak nagy fájdalmára, akik így alapvető orientációs pontjaikat veszítették el. Még ma is emlékszem, milyen nehéz volt átszokni a Felszab tér névről a Ferenciek terére, és milyen morózusak voltak a taxisok, a postások és a helyi polgárok, amikor újabb és újabb neveket kellett megjegyezniük.

A Marx szobor, az Osztapenko, de még egy-két Lenin is, tájékozódási pontokká váltak, átértelmeződtek, gúnyneveket kaptak. Nem kevésbé, mint ahogy némely kevéssé sikerült szobor manapság. A mai magyar politikai pártok nem engednek teret ezeknek az át- és újraértelmezéseknek, hanem sietnek kisajátítani a történelmi szimbólumokat és a köztereket és az ideológiai hisztériában élő értelmiségiek nem is látnak mást egy ilyen ˝emlékpontban˝, mint a politikai harc újabb fordulóját. A politikai pártok és az értelmiségiek egyaránt megpróbálják megerőszakolni az egyéni identitást alkotó történelmi emlékezetet. Úgy viselkednek, ahogy Orwell totalitárius urai -- megpróbálják eltörölni a múlt minden nyomát.

Azokban az országokban, amelyek traumatikus történelmi váltáson mentek át, nem ritka a közterekért folytatott ideológiai háború. Ezeket az országokat hívjuk posztkolonialista kultúrának -- hogy csak néhány nevet említse, ide tartozik Dél-Afrika, Pakisztán, Azerbajdzsán és persze Szlovákia. Más, nyugati típusú demokráciákban az ideológiai indíttatású átnevezések és szoborcserék sokkal ritkábbak, és az átnevezéseknek főként praktikus okai vannak (például ha több utcának is azonos neve van egy városi körzetben). A történelmi múlt vállalásának talán legmeghatóbb példája Helsinki, egy kis ország fővárosa, amelyet történelme során számtalan birodalom bekebelezett és aztán kiköpött. Helsinki utcái ma is cárok nevét viselik, a svéd uralom nyomait sem törölték el. Nem fenyegeti egyik sem a finn nemzeti identitást. Ellenkezőleg -- a finn identitás fontos része az ideológiai háborúk kerülése, a mindennapi tapasztalat (és persze a munka) megbecsülése.

Egy-két elszórt helyen Magyarországon is találunk olyan várost, amely nem akar szabadulni az emlékműveitől, mert a történelmi emlékezetet megszelídítette a mindennapok kultúrája, vagy mert egyszerűen átértelmeződtek a köztéri tájékozódási pontok. Szép példa erre Balmazújváros szovjet hősi emlékműve, amelyről csak a csillagot távolították el. A szovjet hősi emlékműhöz ugyanis a szocialista érában gyakran zarándokoltak el Ukrajnából ukrán vagy orosz anyanyelvű polgárok is, mert elterjedt az az egyébként téves vélekedés, hogy az emlékművön mindenki neve megtalálható, aki a doni csatákban elesett. Ez az emlék fontosabb a mai balmazújvárosiaknak, mint a szovjet hatalmi jelkép. Ígyhát a szobor maradt.

Egy civil szervezet áldozatos munkával gyűjti össze -- ideológiai megfontolások nélkül -- a magyarországi és határokon túli köztéri szobrokat. A szoborlap.hu alkotói és önkéntes munkatársai éppen úgy aggódnak egy pusztuló Lenin-emlékmű miatt, mint egy Trianon-emlékmű miatt. Számukra a szobrok szobrok, amelyeknek történetük és alkotójuk van, amelyek egykor városok tájékozódási pontjaiként szolgáltak. Ez a civil szerveződés sokkal mélyebben érti a közterek valódi jelentőségét, mint azok a politikai csoportok, amelyek újra és újra átdefiniálásukra törekszenek, és elnyúló harcokat folytatnak -- szobrok ürügyén -- egymás ellen.

Ha ilyen szemmel nézzük a 12. kerületben felállított Turul-szobrot, értelmetlennek és károsnak tűnik a vele kapcsolatban kialakult véres háború. Bár, mint sokszor, itt is a politikai elit próbálta rányomni bélyegét a közterekre, a mindennapi élet ellenáll --a Turul éppolyan gyorsan hozzászelidül majd a mindennapi identitáshoz, ahogy annak idején egy Lenin vagy Marx szobor. Nincs rá ok, hogy lebontsák, ahogy arra sincs ok, hogy a Lenin utcák átnevezését követeljék a Lenint tömeggyilkosnak tartó értelmiségiek. Lenin nevében és a Turul nevében egyaránt követtek el tömeggyilkosságot -- és persze Ferenc József vagy akár Szent István is vádolható uralkodói erőszakkal és gyilkosságokkal. A múlt azonban része a jelennek, és nyomainak eltörlése csak arra utal, hogy egy ország önbizalma és nemzettudata nem elég erős, hogy a politikai elit még mindig feljogosítva érzi magát arra, hogy ultimátum-szerűen beavatkozzék a történelmi emlékezet bonyolult szövevényébe. 

A ˝Felszab˝ éppen úgy fontos része a nemzedéki történelmi emlékezetnek, mint a Nádor utca vagy a Moszkva tér. Képzeljük el, hogy a II. kerületi önkormányzat hirtelen visszanevezi Széll Kálmán térnek, vagy -- előretekintve, és a határon túliak iránti szolidaritás jeléül -- mondjuk Sepsiszentkirály térnek. Számomra Sepsiszentkirály szép történelmi emlék, mert a gyermekemet ott keresztelték. És Széll Kálmán ellen sem lenne kifogásom. Csak éppen a mindennapi kommunikációnk, az emlékezetünk, a nyelvünk torzulna el megint egy időre. Nem kevésbé orwelli newspeak ez, mint a Széll Kálmán tér átnevezése Moszkva térré.

A politikai pártoknak és mozgalmaknak meg kell tanulniuk tisztelni a mindennapi emlékezet forrásait. Ha egyszer elérünk idáig, ha senki nem próbálja majd kisajátítani a történelmi szimbólumokat -- legyen ez Szent Korona, kokárda, vagy bocskai --, akkor tudhatjuk, hogy ép nemzettudatú, önbizalommal és optimizmussal teli országgá váltunk.

Még egyszer, összefoglalásul: a történelmi emlékezet forrása a családok és nemzedékek mindennapi tapasztalata, ahogy családi történetekként továbbadják egymásnak generációk. Bárki próbálja is uralni ezt a folyamatot, a totalitárius gondolkodást tartja fenn."

A cikk forrása: http://www.xxiszazadintezet.hu/bemutatkozo/bemutatkozo/babarczy_eszter_erzsebet_.html

 

 

A mappában található képek előnézete Gödöllő


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.