Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erzsébet királyné emléke

2010.03.16

Részletet olvashatnak egy iskolai színjáték szövegéből, 1910-ből.
Hamarosan olvasható lesz a teljes szövegkönyv a fotóalbumban.

"Volt egy ország, szegény ország, Magyarország...
Ritkán rakott fészket benne a boldogság.
Harcok dúlták, kirabolta török, német
De kihevert minden csapást, s újra éledt.
Egyszer aztán megjött kedve, égő vágya -
Nem a hírre, nem a fényre. szabadságra!
Azt gondolta, azt akarta: szabaddá lesz!
Új vér árán, új köny árán, új hazát vesz!
Új hazát, mely szabad legyen, mint a többi...
S 48-ban -jól tudjátok- szent harc tör ki.
Nem volt öreg, nem volt gyermek, csak mind hősök,
Félistenek, kikről aztán dalt írtak a hegedősök.
Csattogott a kard acélja, sebet adva,
S szállt a zászló diadalról, diadalra!
A zsarnokra átkot szórt az ágyú hangja,
Szabadságról himnuszt zengett hősök ajka!
 
De ne soká' tartott ez az édes mámor...
Fogy a magyar... s nőttön-nő az ellentábor.
Megrémült a zsarnok-önkény, s társért nézett:
Aki segít leigázni ezt a népet.
Kétakkora bár az ellen, nem bír véle,
Más zsarnokot kért meg: jönne segítségre.
A magyarra két hatalmas ország támadt...
S beteljesült... letiportak, leigáztak!
 
Szegény ország! Magyarország! jaj tenéked!
Szent harc után rabbá tették hősi néped.
A bilincs kard lett, s a kardból bilincs újra,
Az felelt a sóhajtásra, az felelt a honfi-búra.
Világos volt a ravatal, arra tették,
Egész ország koporsóját ráfektették.
A szabadság volt abba ott belezárva,
Körülállta egy egész szép, csupa árva!
 
S jöttek aztán véres napok, csöndes évek,
Dolga akadt ötven hóhér száz kezének.
A hősöket mind, akinek élete drága,
Osztrák hóhér keze húzta bitófára!
Köny, ha perdült, sóhaj, ha szállt, bűn volt, vétek
A halottért sem sírhattak, akik éltek.
Temető lett egész ország, Magyarország,
Zászlórúdból fejfát csinált a zsarnokság.
 
... S akkor aztán jött egy asszony, angyalarccal,
S szólt könnyezve. >>Hagyjatok föl e rút harccal!
Fegyvertelent eltiporni gyáva érdem,
Ezt a harcot szívemmel meg nem értem!
A hóhér-bárd sose osztott igazságot,
Va még isten, ki megbüntet ily gazságot!
Vége legyen ennek a sok gyilkolásnak,
Hóhérpadot, bitófát én meg ne lássak!
Ember embert ne gyilkoljon, támogasson!
Ezt mondom én, Erzsébet, a – magyar asszony!<<
S mint arkangyal szinaranyból formált kürtje,
Ajak ezt az áldott hangot szerte küldte.
Béke fakadt szava nyomán, álldott béke,
Gyászos felhőn utat tört a nap sugára,
S ki előbb sírt, kedvet kapott mosolygásra.
Temetőben virág nyílott, s a fejfákra
Ráhullott a megbocsátás szelíd fátyla.
A régholtak meglelték a síri álmot…
Élő többé nem könnyezett… megbocsátott!
 
S ki egy ország szent békéjét visszaadta,
Ki a magyart rabságában el nem hagyta,
Ki a sinylőt nagy szívéhez fölemelte,
Sohsem múló szeretettel megszerette,
Könyet törölt, sajgó sebet meggyógyított,
Vértől ázott rögből piros rózsát nyitott,
Aki szent volt, aki jó volt, aki drága…
Azt szemelte sors épp’ ki mártirságra!
 
Hajh! De mennyi szomorúság, bánat érte!
S fényes napja, hogy’ hanyatlott le az éjbe!
Minden könyét elsiratta egy fiáért,
Bebolyongta a világot nyugalmáért.
..S óh borzalom! Szivét – bár a bú gyötörte –
Álnok gyilkos a tőrével átaldöfte!...
Jó volt, míg élt, s vértanu lett, szentté válott –
Mikor nemes lelke tőlünk égbe szállott!
Kire mindig könnyes szemmel emlékezünk:
Ez volt a mi nagy királynénk, Erzsébetünk!”
 
(in: Erdélyi Zoltán: Erzsébet királyné emlékére – alkalmi színjáték egy felvonásban. Bp. 1910)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.